3 évvel ezelőtt volt egy nagy törés az életemben. Már előtte is többet ittam annál, mint ami problémamentes alkoholfogyasztásnak lenne nevezhető, talán funkcionális alkoholistának nevezném magam.
A töréspontot követő egy két évben aztán kevesebbszer voltam józan, mint nem, bár ezt még mindig úgy csináltam, hogy a környezetem igeny kicsiny része volt tudatában a problémámnak. Jó állásom van, rendezett otthonom, gyermekeim. És rengeteg-rengeteg gyász és kín, amit sehogy sem tudtam kimozogni. Terápiába jártam, dolgoztam magamon, részben beszéltem a terapeutának az alkoholproblémámról, de sosem olyan őszinteséggel, hogy kiderüljön a valós súlyossága.
Egy ponton önszántamból abbahagytam a folyamatos ivászatot és lassan lassan összeraktam a darabokat. Elgyászoltam a gyászolni valót, elsírtam az összes könnyet aztán elkezdtem keresni a jó dolgokat, amikre-amikből aztán építkezni lehetett.
Aztán jól lettem. Újra inni kezdtem, mert jól esett. Nem azért mert fájt, nem azért mert szét akartam csapni magam, vagy nem akartam gondolkodni. Egyszerűen csak jól esett esténként egy egy pohár bor.
Aztán az egy egy estéből minden este, az egy egy pohárból pedig egy egy üveg lett, néha ha úgy hozták a körülmények bor helyett mehetett valami töményebb, ütősebb cucc is. Továbbra is a funkcionális alkoholisták csoportjába sorolom magam. Reggel felkelek, bedobok egy fejfájáscsillapítót, jó sok gyümölcslevet iszom rá, hogy dolgozzon a cukor, elviszem a gyerekeket suliba és elmegyek a menő munkahelyemre, ahol komoly dolgokkal foglalkozom (mert ilyenek a fölnőttek). Aztán hazajövök, beszélgetek a gyerekeimmel, vacsizunk, olvasok esti mesét, mert hiába nagyok, szeretik. Közben már elszopogatok 1-2 pohár bort, mindig csak annyit, hogy amíg nem alszanak, ne üssön meg. Lámpaoltás után leülök a konyhába, előveszem az épp aktuális képet, amin dolgozom, töltök egy újabb pohár bort és festegetek. És iszom. Csöndesen, kitartóan, akár 2-3 órán át. Nagyjából egy üveg bor a limitem, ami után tudom, hogy másnap reggel gond nélkül el tudom indítani a napi taposómalmot. 1 üveg, ami után beájulok az ágyba és öntudatlanul alszom hajnalig.
Jól beállított rutinom van, akár csinálhatnám is az idők végezetéig. De nem akarom. Hogy miért?
#1 Azt érzem, hogy eszkalálódom. Újabban egyre gyakrabban iszom nap közben is, ha olyanok a körülmények -nem sokat, csak mondjuk egy pohár bort ebédhez, ha HO-ban vagyok-, és ez két gyermekes egyedülálló anyaként nagyon sok kockázatot rejt magában, mert nem tudok kocsiba ülni és szaladni, ha bármi van.
#2 Nem akarom az egész életemet alkoholmámorban tölteni.
#3 Édesanyám is alkoholista. Én is az vagyok. Nem akarom tovább örökíteni ezt a mintát - bár lehet, hogy erről már lekéstem. Ebben az esetben szeretném hinni, hogy a gyermekeim alkoholizmusa nem az az ominózus dinoszaurusz lesz a kanapén, amiről nem beszélünk, hanem hitelesen eléjük tudok majd állni és egy másik utat mutatni. A felépülését.
#4 Nem szeretnék egyszer arra eszmélni, hogy tönkretettem a saját testem.
#5. N. Szeretem őt. Velem van a töréspont óta. Látta a mélypontomat, velem ivott, velem sírt, velem nevetett. Vele, miatta tudtam összerakni a darabokat. Látta a javulást, látta a józanságot. Büszke volt rám. Tegnap este úgy volt, hogy nem jön. Én pedig megittam az első pohár boromat vacsorához. Aztán beugrott, hozott egy csokor virágot. Józan voltam, de mindketten tudtuk, hogy ittam. És máris odatelepedett a mitikus dinoszaurusz a kanapéra. Nem mondott semmi, nem kérdezett, nem kommentált. Én pedig ahelyett, hogy a csodás rózsáimnak örültem volna, csak azon kattogtam, hogy basszus, pia szagom van. Elsüllyedek.
Nem akarok több szégyent. Nem akarok több éjféli képszakadást, vagy fejfájós, szédülős reggelt. Örömöt akarok és belső békét. Esti teaszürcsölgetéseket a borospohár helyet. Tiszta életet akarok, büszkén, felszegett fejjel azt mondani, hogy xxx napja nem ittam.
Szóval itt vagyok. Ebben a közösségben Pitypangként ismertek. Alkoholista vagyok. 1 napja nem ittam.
És este gyűlésre megyek.