Szinte minden éjjel az ivással álmodom. Van, hogy űzötten próbálom beszerezni a piát, van, hogy ott van előttem és én iszom nyakló nélkül, csak hogy elfogyjon és ne kelljen tovább inni. Vagy már megittam és végtelen bűntudatban fetrengek, amiért megint nem voltam elég erős. Sosincs olyan álmom, hogy iszom és ez nekem jól esik.
Elkezdtem olvasni David Foster Wallace Végtelen Tréfa című könyvét. Annyira húsbavágóan írja le ezeket a végtelenül ambivalens folyamatokat, ahogy a függő űzi az anyagot amit nem akar elfogyasztani, de ugyanakkor képtelen nem elfogyasztani, hogy összerándul tőle a gyomrom. Ezt az érzést csak az érzi, aki már megtapasztalta: minden sejtem azt sikítja, hogy "akarom, kell, ide vele, csak egyszer, csak utoljára adjál még, aztán ígérem nem lesz több", miközben a folyamat egy pontján az ember egy másik része (az agya, a szíve?) makacsul ellenáll és az egész lénye felörlődik ebben a napról napra ismétlődő háborúban. És annyira elfárad benne, hogy egy napon feladja a harcot és enged a sejteknek, csak legyen már kicsit béke végre (aztán persze soha többet, újra, csak még egyszer utoljára). És az egész körforgás kezdődik elölről.
Számomra az AA közössége és a gyűlések olyanná váltak, mint egy nagyon erős hátország, ahonnan folyamatosan érkezik az erősítés ehhez a harchoz. Minden alkalommal, amikor nagyon elfáradok, vagy levertnek, szétesettnek érzem magam azonnal felcsapom a gyűléskeresőt és megnézem mikor van a legközelebbi elérhető gyűlés, ahonnan egy kis erőt meríthetek. Amikor jól vagyok, akkor pedig azért megyek el gyűlésre, hogy hátha én tudok erőt adni másoknak.
Pitypang vagyok, alkoholista. 35 napja van szabad választásom.