Van valami a magánéletemben, ami miatt rendszeresen háborog a lelkem. Olyan kiszámítható ez a hullámzás, mint az ár-apály: pár napig jól vagyok, aztán kibillenek és először frusztrált és dühös vagyok és nem tudok aludni, aztán ez az egész átcsap letargiába, ahonnan végül szépen lassan visszamászom a normalitásig. Tudni vélem, mi okozza ezt a lelki hullámverést, csak még nincs olyan megoldásom rá, amit kielégítőnek találnék. Mindenesetre éjjel nem aludtam valami jól és a ma délelőtti gyűlésre valahol félúton a harag és a letargia közötti lelkiállapotban csatlakoztam be. Nem kapcsoltam kamerát, nem osztottam meg, mert ha kínlódom, nincs mit adnom magamból.
Valahol a gyűlés közben az alváshiánynak köszönhetően 5 percre elbólinthattam és egy nagyon kellemes férfi hangra ébredtem, aki azt mondta nekem, hogy a "mai napon lehetőségem van másképp csinálni, mint tegnap".
Én tudom mit szeretnék ma másképp csinálni, mint tegnap. Tegnap a harag fázisában puffogva telt a délután. Kaptak a türelmetlenségemből a gyerekek is és nagyjából mindenki, aki csak összetalálkozott velem az utcán. Délután piacra mentünk dinnyét venni, és megállt mellettünk egy hölgy a kocsijával. Az enyém mellé parkolt be, de úgy, hogy pont a következő két parkolóhely közti elválasztó vonal közepére állt, amire -magamat ismerve- ordenáré grimaszt vághattam, mert a hölgy kiszállt a kocsiból és kedvesen megjegyezte, hogy csak nem akarta kivasalni a csemetéimet, azért állt távolabb. Ő bement a piacra, én elindultam a gyerekekkel és a lányom megjegyezte, hogy "láttad a néni arcát? jól megbántottad..." Én pedig rettenetesen elszégyelltem magam és szerettem volna visszafordulni és azt mondani a hölgynek, hogy nagyon sajnálom, a viselkedésem nem az ő tetteiről szólt, hanem az én lelkiállapotomról.
Szeretném elsajátítani annak a képességét, hogy amikor rosszul vagyok, ne merüljek el annyira a saját érzéseimben, hogy észre sem veszem, hoagyan rugdosom meg érzelmileg a körülöttem állókat.
Ma nem fogok dühöngeni, nem fogok pofavágással véleményezni másokat és megkeresem az alkalmat, hogy legalább a gyerekeimtől bocsánatot kérjek a tegnapi délutánért.
Amikor a posztot elkezdtem írni, csak annyit akartam mondani, hogy a ma délelőtti gyűlés, a hozzászólások, a gondolataitok és végül a közös ima, lecsendesítették a lelkem. Köszönöm!