Pitypang vagyok, alkoholista. 32 napja van szabad választásom.
Rengeteg dolog történik körülöttem, velem, bennem mostanság. Fél évvel ezelőtt erős mélyrepülésbe kezdett az iparág, ahol dolgozom és hamarosan azon kaptam magam, hogy én, aki hozzá vagyok szokva a pörgéshez, feladatokhoz, problémákhoz egész nap csak ülök a munkahelyemen és a négyzetrácsokat színezgetem egy füzetben azon merengve, hogy vajon hány hónapnak kell munka nélkül eltelnie, mielőtt a munkáltatóm azt mondja, hogy nem tud tovább alkalmazni. Mivel nem igazán bírom a tétlenséget és pár előre nem látott körülmény miatt a büdzsémben is keletkeztek itt-ott betömködni való lyukak, kerestem magamnak egy másodállást, amit szépen csöndben csinálgathattam, amikor a főállásomban nem volt teendő. Így hasznosnak is érezhettem magam és pár hónap alatt a pénzügyeim is rendeződtek.
Múlt hét pénteken teljesen váratlanul felhívott a kettes számú munkahely, hogy stratégiát változtatnak, aminek folyományaként az én munkámra nem lesz szükség a továbbiakban. Több szempontból is szíven ütött a dolog, egyrészt szerettem is, hogy értelmes dologgal tölthetem ki a napjaimat, másrészt mivel a fő munkahelyem helyzete változatlan, továbbra is hónapról hónapra ott lebeg a damoklészi kard a fejünk fölött. Ez nekem elegendő ahhoz, hogy megint létbizonytalanságban érezzem magam, amin persze lehet szorongani.
Ugyanezen a pénteken anyukám nyugdíjba ment. Ez az esemény nagyon változatos érzelmeket hozott. Egyrészt végtelenül büszke vagyok rá, mert csodás életpályát és életművet tudhat maga mögött, ugyanakkor rettegek attól, hogy mennyire lesz az élete céljavesztett, ha mindezt egyik napról a másikra elveszik tőle. Félek, hogy túl sok lesz az üres órája, amiben iszogatni lehet és talán még jobban félek, hogy a magány (és az iszogatás) esetleg majd teljes beforduláshoz vezet. Végül, de nem utolsó sorban pedig fájdalmasan tudatában vagyok annak, hogy egy életszakasz zárult le és bár reményeim szerint nagyon hosszú és tartalmas nyugdíjas évek állnak előtte, onnan, ahol én most állok ez mégis a végső életszakasz és ezzel rám szakadt ennek a gondolatnak minden gyásza is.
Következő hétfőn (tegnap) a munkahelyemen reggel azzal fogadott a főnök, hogy a hétvégén balesetben meghalt egy kollégánk. 34 éves volt, 5 évvel fiatalabb, mint én és előtte állt még az egész élet. Biztos vagyok benne, hogy nem gondolt még a halálra. Biztos vagyok benne, hogy annyi mindent akart még csinálni, annyit kellett volna élnie és egy benézett piros lámpa miatt ma már nincs közöttünk. Egyrészt beleszakad a szívem a gyászba érte és a barátnőjéért, aki végignézte a balesetet, másrészt önző módon a következő gondolatom azonnal az, hogy holnap ez velem is megtörténhet. Én élni AKAROK. Látni szeretném a gyerekeimet felnőni, amíg csak lehet minden reggel átölelni őket és beszívni a hajuk illatát, esténként pedig kártyázni a szőnyegen és mesét olvasni elalvás előtt. Aztán megtenni ugyanezeket az unokáimmal. Hegyekre akarok mászni és kinézni a távolba, az arcomba hulló hópelyheket szeretnék és sok nyarat, amikor a Balaton partján ülve cirógatja az arcom az esti szél. Annyi élnivalóm van még és közben én is lehetek az, aki benézi holnap azt a piros lámpát. Nem RAJTAM múlik és ez végtelen félelemmel tölt el.
A napokban rengeteg-rengeteg okot találhattam az ivásra és mégis, nekem nem kellett innom. Itt ez a sok bizonytalanság és ennek ellenére a tegnap esti gyűlés után ahogy a lágy estében sétáltattam a kutyámat azon kaptam magam, hogy elégedett vagyok. És derűs. És boldog. Minden rossz ellenére ami megtörtént és ami megtörténHET, én élem a mai napot és örülök a beáramló jó dolgoknak és hálás vagyok mindezért.