A kezdetek óta forgatom a fejemben ezt a kontroll vs. elengedés dolgot. Az elmúlt három hétben rengetegen beszéltetek róla a gyűléseken. Nyilván azért jön ez állandóan szembe velem, mert az AA program egyik alapkövéről beszélünk, ugyanakkor talán azért ragad meg ilyen mélyen bennem minden alkalom, mikor ez szóba kerül, mert talán ezzel van a legtöbb dolgom. Egyedülálló édesanya vagyok sok éve. Megélésem szerint már jóval a válásom előtt az voltam, amikor még együtt éltünk gyermekeim édesapjával. Úgy éreztem cserben hagyott, magamra vagyok utalva. Ha nem húzom a szekeret, nem vezényelem a bolhacirkuszt, nem élünk meg, nem éljük túl a mindennapokat. Hát ez volt: húztam, intéztem, csináltam. Esténként egymásnak háttal feküdtünk az ágyban, ő elaludt, én éjszakákon át néztem a plafont. Aztán kezdődött egy újabb nap: húzni kellett, vezetni kellett. Nem volt opció, hogy elengedjem a kontrollt.
A munkahelyemen nagyon hasonló a helyzet: vezető pozíciót töltöttem be nőként egy férfiak uralta iparágazatban. Ha nem vagyok elég határozott és nem demonstrálom napi szinten, hogy tudom mit csinálunk és azért megyünk arra, amerre én mondom, mert határozott tervem és elképzelésem van a dologról, akkor elevenen felfalnak. Szeretem a munkámat és jó vagyok abban, amit csinálok. Többek között azért, mert baromi szoros kontrollt tudok gyakorolni a folyamatok és emberek felett anélkül, hogy szétterrorizálnám őket. (Ez nem nagyképűsködés, hanem szenteskedés nélküli önreflexió. Kis kontrollos kocka vagyok, ehhez értek).
Viszont egy ideje azt veszem észre magamon, hogy elfáradtam. 39 éves vagyok, túl vagyok egy brutális kiégésen a munkahelyemen és egy mentáls leépüléssel kísért váláson a magánéletemben. És nincs kedvem se harcolni, se vezetni. Szeretnék szépen felfeküdni a hullámok tetejére és hagyni, hogy vigyen az élet nevű áramlat arra, amerre mennem kell.
Elkezdtem a magam módján gyakorolni is ezt. A munkahelyemen átadtam a stafétát egy fiatalabb, nagyon okos, határozott, tehetséges és mindezek mellett rendkívül emberséges kollégának. Most ő megy elöl és vágja az utat, én pedig vigyázom őt hátulról és az elmúlt évek tapasztalataira támaszkodva mindent odateszek neki, amire csak szüksége van a munkája elvégzéséhez még azelőtt, hogy kérné. Azt hittem nehezebb lesz kiadni a kormányrudat a kezemből, de valójában nagyon jól esik, hogy nem nekem kell harcolni, reprezentálni, utat törni. Mindaddig, amíg tudom, hogy jó kezekben van az irányítás -márpedig a kollégánál a lehető legjobb kezekben van-, addig nem esik nehezemre átadni a kontrollt.
A magánélet kicsit más. Továbbra is egyedül élek a gyerekekkel, az én feladatom megteremteni az életünkhöz szükséges infrastruktúrát. De valahogy -talán a csökkenő munkahelyi terhek miatt- ez is kicsit könnyebb lett. Ritkán dolgozom már azután, hogy a cégnél a nap végén lecsuktam a gépet és nem csak fizikailag nem dolgozom, hanem a fejemben is sikerül lezárni a munkanapot, amikor annak vége. Így most sokkal jobban jelen vagyok a saját életemben és nem érzem azt, hogy állandóan csak az elemekkel harcolnék a túlélésért. És persze itt van N. Nem élünk együtt, de mégis napjában sok apró kis dologban érzem a gondoskodását és ettől nem érzem már magam olyan magamra utaltnak. Jól esik néha elengedni dolgokat és N-re támaszkodni, hogy majd ő elintézi.
Rájöttem, hogy ezektől a dolgoktól nem vagyok gyenge. Felismertem a határaimat és nem hajtom magam azokon túl, csak hogy bebizonyítsam, hogy képes vagyok rá. Inkább maradok a határok innenső oldalán és támaszkodom kicsit azokra, akikre számíthatok. Mert ebben is erő van.
Nem tudom mi az én felettes erőm. Istennel hosszú évek óta legjobb esetben is csönd jellemzi a viszonyunkat, nem tudom meg tudjuk-e még találni az egymáshoz vezető utat. A sorsban, természetfelettiben és hasonlókban sosem hittem különösebben, túl sok lábbal állok a földön ahhoz, hogy ezekkel az absztrakciókkal tudjak mit kezdeni. Tudom, hogy szükségem van segítségre. Ahogy a munkahelyemen és a magánéletemben is kellett a támasz, az alkoholizmusomban is kell. Jelen időpillanatban a számomra legkézzelfoghatóbb segítség ti vagytok. A történeteitek, a gondolataitok, a szeretetetek. Ebből merítem most a legtöbb erőt.