3 évvel ezelőtt, amikor beköltöztem a mostani lakásomba, majdnem szó szerint annyim volt, amit gúnyámként a hátamon hoztam. Egy héttel korábban 2 utazótáskával, nagyon rossz állapotban léptem ki 14 évnyi házasságból, hogy a következő hetet egy zenekar próbatermének padlóján egy matracon töltsem. Vasárnap volt, amikor kimondtam, hogy itt a vége és amikor felhívtam utána a barátnőmet csak annyit mondott: "A próbaterem kulcsát a lábtörlő alatt találod". Abban a hétben az a matrac volt az én kizárólagos tulajdonom -még az sem az enyém- és az üveg pálinka, amelyből ládaszám állt a konyhában és igen amelyek között igen jelentős pusztítást végeztem minden este, miután lefektettem a gyerekeimet az otthonukban, ami már nem volt az enyém és visszatértem a matracomra.
Nem tudom a gondviselés, vagy Isten keze volt a dologban, de nagyon gyorsan találtam albérletet. Csupán pár utcányira a régi otthonomtól és bár nagy részt bútorozatlan volt, minden egyéb szelpontból tökéletes. Azonnal kivettem és a következő hét abból állt, hogy a rendelkezésemre szánt szükős büdzsékeretből megpróbáltam berendezni a legszügségesebb dolgokkal. Vettem egy ágyat a gyerekeknek -a magaméra akkor már nem volt pénz-, mindenkinek egy lepedőt, egy ágyneműgarniturát egy huzattal, fejenként egy törülközőt, egy tányért, egy poharat, és így tovább. Mindenből egyet és a legolcsóbbat, így is egy vagyon volt az a hét, ki voltam véreztetve a végére. Soha életemben nem kellett nélkülöznöm, ahogy a magamra utaltságot sem éreztem még soha. Éjszakánként a fürdőszoba kövön fekve sírtam üvöltve kínomban, persze hulla részegen.
Aztán egy hét elteltével, amikor minden annyira kész volt, amennyire csak lehetett, megérkeztek a gyerekek. Nem voltak oda a lakástól -nem ehhez voltak szokva, hevenyészve összeguberált bútorok, 2 darab játék a polcon- de igyekeztem olyan csinossá tennia szobájukat, amennyire csak tudtam, így hát nem is utálták.
Aztán élni kezdünk. Lassan, fokozatosan. Először sok-sok sírás közepette, aztán lassan elkezdtek jönni a jó dolgok: egy nagy szerelem (ami aztán olyan könnyen ment, ahogy jött), sok új szomszéd és barát, folyamatos terápia nekem is és a gyerekeknek is, munka, suli, nyaralások, új szokások, egy csodálatos, szőrmók, bökdösős orrú mentett kutyus és végül egy férfi, aki nem hagyott faképnél az első nehézségnél.
Új virágok hajtottak a romokon és nekem mindez arról jutott eszembe, hogy tegnap este takarítás közben kinyitottam az ágyneműs szekrényt és ahol korabban mindössze 3 garnitúra ágyneműhuzat volt, most színes, pillangós garnitúrák sorakoznak, amikben úgy szeretek aludni. Ezek csak tárgyak, de ma este eszembe juttatták, hogy mennyi mindenem van: otthonom, aminek a falait vidám színekkel festettem ki és családom, amiről azt hittem örökre elvesztettem.
Rengeteg mindenem van, amiért hálás lehetek.